Szakmai beszámoló a KSZGYSZ és az ISWA partnerségével megvalósuló nemzetközi konferenciáról (Budapest, HUNGEXPO, 2026. október 8.)
A Közép-, Kelet- és Délkelet-Európai régió országai egyszerre több körforgásos kihívással is küzdenek, melyek szorosan össze is kapcsolódnak: csökkenteniük kell a lerakott hulladék mennyiségét, teljesíteniük kell az uniós körforgásos gazdasági célokat, és minél több haszonanyagot, ritkaföldfémet kell visszanyerniük a különféle hulladékáramokból. Az uniós előírásokhoz képest (10% elérése 2035-re) a térség tagállamaiban ez az arány ma 40 és 80% között van, egyes területeken pedig még a szervezett gyűjtés és a szabályos lerakók is hiányoznak. Erre a helyzetre építette a Környezetvédelmi Szolgáltatók és Gyártók Szövetsége (KSZGYSZ) „Hulladéklerakás – végső megoldás?” című nemzetközi konferenciáját, amelyet 2026. október 8-án tartott a HUNGEXPO-n, az ENVIRONTEC powered by ÖKOINDUSTRIA szakkiállítás keretében.
A rendezvény abból indult ki, hogy a lerakás csak akkor válhat valóban végső megoldássá, ha a hulladékgazdálkodás teljes rendszere működik, és minden szereplő következetesen érvényesíti a hulladékhierarchiát. A résztvevők ezért nem egyetlen technológiában keresték a választ, hanem az elkülönített gyűjtés, a kiszámítható anyagáramok, a megfelelő válogatási és kezelési kapacitás, a megbízható adatok és a korszerű lerakóüzemeltetés összekapcsolásában. A program a jogszabályi háttértől és a készülő uniós követelményektől a monitoringon, a csurgalékvíz- és metánkezelésen, a tűz- és szagkockázatokon át az üzemeltetés és a hosszú távú finanszírozás kérdéseiig ívelt. Külön értéket jelentett a tizenkét országból érkező előadógárda: a hazai szakma így a nyugat-európai példák mellett a hasonló kihívásokkal küzdő délkelet-európai országok tapasztalatait is megismerhette. A cím kérdőjele egész nap velünk maradt: az előadók többsége nem a lerakók szükségességét vitatta, hanem azt vizsgálta, miként szorítható vissza a szerepük úgy, hogy csak a más módon nem kezelhető maradék kerüljön oda, a korszerű lerakó pedig a körforgásos rendszer biztonságos végpontja legyen.
A céloktól a megvalósításig
A Nemzetközi Szilárdhulladék-gazdálkodási Szövetség (ISWA) elnöke, James Law nyitotta és zárta a délelőtti programot, így két előadása keretet adott a napnak. Válasza a cím kérdésére egyértelmű volt: a lerakásnak hosszú távon valóban végső megoldássá kell válnia; a kérdés az, hogyan jutunk el oda. A tartós előrelépést ritkán hozza el egyetlen jogszabály vagy technológia. Az út a nyílt lerakóhelyek – szeméttelepek – felszámolásával, a megbízható gyűjtéssel és a szakszerűen üzemeltetett lerakókkal kezdődik; az élenjáró országok is erre az alapra építve értek el magas hasznosítási arányt. A korszerű lerakó ezért nem végállomás, hanem mérföldkő, a célok és a valóság közötti különbség pedig sürgős, szakszerű és átfogó lépéseket követel a régióban. Záró előadásában ugyanezt finanszírozási oldalról fogalmazta meg: a lerakókat nem a célok, hanem a pénz, az intézményi kapacitás és a hosszú távú politikai elkötelezettség zárja be. Az üzemeltetőktől egyszerre várják a lerakók bezárását, új kezelőkapacitások építését és az elkülönített gyűjtés bővítését, miközben a finanszírozási keretek elavultak. Uniós példák alapján öt pillért emelt ki: a valós költségeket fedező díjakat, a bevételt visszaforgató lerakási járulékot, a közforrásokat, a kiszámítható szabályozás mellett érkező magántőkét („a befektetők nem a kockázattól, hanem a bizonytalanságtól félnek”) és a metáncsökkentéshez kapcsolható klímafinanszírozást.
Az új minisztérium jövőképe
Gajdos László, élő környezetért felelős miniszter nyitóbeszédében számokkal szemléltette a hazai helyzetet. 2024-ben a települési hulladék 53%-a, közel 1,7 millió tonna került lerakóba, ami mintegy 170 ezer tíztonnás teherautó rakományának felel meg. Az anyagában hasznosított arány 33% volt, miközben az uniós követelmény 2025-re 50%, 2035-re 65%. A miniszter szerint a környezetvédelmi problémák jelentős része megoldásra váró mérnöki feladat. Példaként a palack-visszaváltási rendszert említette: az érintett italcsomagolások mintegy 90%-a rövid idő alatt visszakerül a körforgásba, mert az egyszerű szabályok és az elérhető infrastruktúra értéket adtak annak, amit korábban eldobtak. E logikát a biohulladékra, a textilre, a gumiabroncsokra és az elektromos, elektronikai hulladékokra is ki kell terjeszteni. Kulcsgondolata szerint „két világban” kell egyszerre dolgozni: felszámolni a múlt környezeti adósságait, miközben olyan rendszert építünk, amely nem termel új problémákat. A minisztérium ezért felülvizsgálja a hulladékgazdálkodás rendszerét, hogy kevesebb hulladék kerüljön lerakóba, több anyag térjen vissza a gazdaságba, és egyszerűbbé váljon a szelektív gyűjtés. Célja, hogy néhány éven belül a magyar mérnökök, kutatók és vállalkozások más országokban is hasznosítható technológiákat mutassanak fel.
Jogszabályi háttér és regionális helyzetkép
A szekció azt járta körül, milyen keretek között és milyen kiindulópontról kell a térségnek a 10%-os cél felé haladnia. René Rosendal, az ISWA lerakási munkacsoportjának elnöke a hulladéklerakókra készülő uniós BAT-referenciadokumentum (BREF) munkálatait mutatta be. Az új szabályozás egységes minimumkövetelményeket határoz meg a lerakók működésére, kibocsátásaira és utógondozására, ami az előadó szerint az élenjáró országokban is megdrágítja a lerakást. Mivel az észak-európai és a térségbeli lerakók műszaki színvonala között óriási a különbség, attól tart, hogy az azonnali, mindenkire egyformán érvényes követelmények egyes országokban lemaradást eredményez. Ezért lépcsőzetes bevezetést és a közép-kelet-európai országoknak hosszabb felkészülési időt javasolt.
Wégner Krisztina a First Development Ltd. vezető környezetvédelmi jogásza, körforgásos gazdaság szakértő azt hangsúlyozta, hogy a kiterjesztett gyártói felelősség (EPR) nem egyszerű befizetési kötelezettség, hanem egy működő rendszer. A gyártóknak a valós költségeket kell fedezniük, átlátható szabályok és a teljesítményhez kötött ösztönzők mellett. Ha az EPR pénzbeszedő mechanizmussá szűkül, a felelősségek elmosódnak, és senki sem lesz érdekelt a hatékonyságban. Megoldásként egy minden hulladékáramra egységes, a valós adatokra és a gyakorlati működésre épülő „EPR 2.0” szemléletet sürgetett.
Aleksandra Vučić Anić, az ISWA délkelet-európai tagozatának vezetője arra figyelmeztetett, hogy a térség statisztikái sokszor megbízhatatlanok, és a kedvező hivatalos adatok mögött gyakran működési nehézségek húzódnak meg. Horvátországi elemzése szerint a lerakóba kerülő hulladék jelentős része maga is a hulladékkezelés maradéka, amelyet jelenleg semmilyen módon nem lehet hasznosítani. A lerakókra tehát a körforgásos gazdaságban is szükség van. Ezt az is mutatja, hogy Horvátországban a korábbi, minden lerakó bezárását célzó politika után most újra lerakóépítésre van szükség.
Technológiák és gyakorlati megoldások
Horváth Erika, a csurgalékvíz-kezeléssel foglalkozó Klarwin Magyarország Kft. ügyvezetőjének kiindulópontja az volt, hogy bár egy lerakó többnyire rendben működhet, a szagpanaszokat okozó rövid kibocsátási csúcsok – például beszállítás, takarás, csurgalékvíz-szivattyúzás vagy szélirányváltozás idején – alkalmi mérésekkel könnyen észrevétlenek maradnak. A folyamatos, valós idejű mérés rögzíti az esemény kezdetét, koncentrációját és időtartamát; az üzemi naplóval és az időjárási adatokkal összevetve az ok is azonosítható. Mivel a metán és a szén-dioxid szagtalan, a szag forrását a kénhidrogén, a merkaptánok és az ammónia jelezhetik. Egyetlen műszer ezért nem elég: több mérőpontra, meteorológiai adatokra, por- és zajmérésre, valamint a csurgalékvíz mennyiségének és minőségének rendszeres követésére van szükség. Román, litván és horvát referenciák alapján a folyamatos monitoring a mindennapi üzemeltetés részeként segítheti a panaszok kivizsgálását és az erőforrások célzott felhasználását.
A kávészünet után a technológiai szekció a lerakó teljes életútját és a lerakás kiváltásának eszközeit járta körül. Climent Vilatersana a MOBA Mobile Automation AG hulladékstratégiai igazgatója a hulladékgyűjtés digitalizálását és a „fizess azért, amit kidobsz” (Pay-as-you-throw – PAYT) rendszereket mutatta be. Drezda több mint 35 éve mennyiségalapú díjazással 80% feletti hasznosítást ért el, egy spanyol régióban pedig a hozzáférés-szabályozás 2022-es bevezetése 25%-ról 75%-ra emelte az elkülönített gyűjtést. Az előadó szerint a technológia kiforrott, a bevezetéshez inkább politikai bátorság kell.
Dr.-Ing. Jovana Husemann (Naue Group) a lerakók lezárását és utógondozását integrált geoszintetikus rendszerek felől közelítette meg. Hangsúlyozta, hogy a szigetelés, a vízelvezetés, a szűrés, a megerősítés és az erózióvédelem csak együtt biztosíthat hosszú távú környezeti és klímaállóságot. A horvátországi Osojnica példáján egy mintegy 3,2 hektáros, körülbelül 475 000 m³ hulladékot tartalmazó lerakó rekultivációját mutatta be: 150 000 m³ hulladékot helyeztek át, és egy legfeljebb 22 méter magas, 242 méter hosszú támfalat építettek; a 2021-ben lezárult beruházás költsége mintegy 5,2 millió euró volt. A németországi Am Knochen lerakónál a közel 21 méter magas megerősített talajszerkezet 62 vízszintes georácsréteggel készült. Az előadás fő üzenete szerint a gát, a vízelvezetés és a rézsűstabilitás összehangolt tervezése nélkül önmagában egyetlen szigetelőelem sem elegendő.
Dr. Aleksza László a Profikomp Zrt. vezérigazgatója, a MATE docense a depóniagáz problémáját a biohulladék oldalról vizsgálta. A lerakóban a szerves anyag évtizedekig, ellenőrizetlenül bomlik le, és a keletkező metánnak átlagosan csak mintegy a fele használható fel. Egy biogázüzemben viszont ugyanez a folyamat csupán néhány hét alatt, kontrolláltan lezajlik. Számítása szerint a hazai biológiailag lebomló hulladék évi kb. 100 millió m³ biogázt adhatna. Üzenete ezért az volt, hogy lehetőség szerint ne lerakóra rakjuk le a biohulladékot, valamint tekintsünk a metánra lehetőségként.
Ladányi Roland a MiReHu Nonprofit Kft. ügyvezető igazgatója előadásában a hulladékipari tüzekről beszélt, amelyek legfontosabb forrásai a hulladékba kerülő akkumulátorok és az eldobható e-cigaretták. Szólt a megbízható hazai statisztika hiányáról és arról, hogy a hulladékkezelő telepekre alig van lehetőség tűzkárbiztosítást kötni.
Emanuele De Santis a Frisoli S.r.l. export-menedzsere egy olasz cég lerakókon végzett utókezeléseit és talajregenerációit mutatta be. Az előadó szerint, ha a lerakás valóban végső megoldás, a meglévő kapacitással is gondosan kell gazdálkodni. Megközelítésük a műszaki és pénzügyi rugalmasságra épül: a lerakó szakaszosan, a valós igényekkel együtt bővül. Elvük, hogy ma azt építjük meg, amire szükség van, és közben előkészítjük azt, amire holnap lesz.
Prof. Dr. Mucsi Gábor, a Miskolci Egyetem dékánja a bányászati tudást a hulladékokra alkalmazva mutatta be („landfill mining”), amelyben a hulladék az új nyersanyag-lelőhely. A rendszer sikerét három pillérre építené: a társadalmi elfogadottságra, a gazdaságosságra és a tudományos megalapozottságra. Az energiaátmenet nyersanyagigényét az elektromos autók példáján szemléltette, amelyekhez a hagyományos autókkal szemben többszörös mennyiségű nyersanyagra van szükség.
A szekciót James Law előadása zárta, amelyben az ISWA elnöke elsősorban a szakmai kapcsolatépítés fontosságát hangsúlyozta, miszerint az ISWA globális hálózata, kiadványai és szakértői segíthetnek abban, hogy az érintettek megtalálják a megfelelő partnereket és a járható utat. Tőkét nem ígérhetnek, de iránymutatást igen.
A régió országainak helyzete
Horvátország – Lana Krišto, a HUGO/CROWMA elnöke a 2024-es helyzetképet a rendszerszintű előrelépés és a továbbra is fennálló szerkezeti akadályok kettősségével jellemezte. A hulladéktermelés 2017 óta lényegében elszakadt a gazdasági növekedéstől, az elkülönített gyűjtés aránya pedig 49%-ra emelkedett, a tényleges újrafeldolgozás azonban csak 36,7% volt. A különbség egyik oka, hogy az elkülönítetten gyűjtött anyag mintegy negyede szennyezett, emellett hiányzik a korszerű válogató- és hazai feldolgozókapacitás. Az előadás fő tanulsága szerint önmagában a gyűjtőedények kiosztása nem elég: tiszta anyagáramokra, regionális hulladékgazdálkodási központokra, válogatóművekre és működő másodnyersanyag-piacra van szükség ahhoz, hogy Horvátország 2035-re 10% alá csökkentse a lerakást.
Magyarország – Horváth Erika, a Klarwin Magyarország Kft. ügyvezető igazgatója a csurgalékvíz kezelését teljes vízgazdálkodási láncként mutatta be. A fordított ozmózis a sók, a szerves és szervetlen mikroszennyezők széles körét választja le, de két szabályozott kimenetet hoz létre: ellenőrzött minőségű permeátumot és további kezelést igénylő koncentrátumot. Megfelelő engedélyezés és minőség-ellenőrzés mellett a tisztított víz telepi útmosásra, pormentesítésre vagy komposztálási technológiai vízként is visszaforgatható. A PFAS-vegyületeknél különösen fontos a teljes anyagmérleg: egy 15 teljes üzemi létesítményt vizsgáló tanulmányban az RO-rendszerek a mért 26 PFAS összegét 98–99%-kal csökkentették a permeátumban, de a szennyezőanyag nem semmisült meg, hanem a koncentrátumba került, ezért annak biztonságos kezelése a megoldás elválaszthatatlan része.
Románia – Lucian Pavel, a Klarwin Romania környezetvédelmi vezetője azt mutatta be, hogy a költséghatékony lerakás nem egyetlen berendezésen, hanem a tervezés, az üzemeltetés és a bezárás összehangolásán múlik. Gyakorlati becslésük szerint az aluloptimalizált feltöltés a használható kapacitás 30–50%-át is kihasználatlanul hagyhatja, a rosszul megtervezett feltöltési sorrend pedig a hulladék 20–30%-ának későbbi átrakását teheti szükségessé. A fedetlen aktív felületet lehetőség szerint 1000–2000 m²-re érdemes korlátozni: 20 milliméter eső 1000 m²-en 20 m³, 10 000 m²-en már 200 m³ kezelendő vízmennyiséget jelenthet. Az előadás a digitális térmodellezést, a tömörítés és süllyedés mérését, a csurgalékvíz- és gázkezelés összehangolását, valamint a bezárási és utógondozási költségek működési idő alatti finanszírozását egyetlen életciklus-szemléletbe rendezte.
Észak-Macedónia – Ana Karanfilova, a minisztérium hulladékgazdálkodási osztályának vezetője szerint az uniós csatlakozásra készülő országnak regionális lerakókba, átrakóállomásokba, gyűjtési és kezelési infrastruktúrába kell jelentős összegeket beruháznia. A finanszírozást uniós támogatások, nemzetközi pénzügyi intézmények hitelei és nemzeti hozzájárulások kombinációjából kell biztosítani, de már a kezdetektől fedezetet kell teremteni az üzemeltetésre, a bezárásra és az utógondozásra is. A késedelmek fő okai a telekválasztás, a területszerzés, a tervdokumentáció, a közbeszerzés és az intézményi felelősségek rendezetlensége; ezért párhuzamos eljárásokat és külön projektmunkacsoportot javasolt. Legfontosabb tanulsága az volt, hogy az infrastruktúra és a pénz csak előfeltétel: tartós rendszer akkor jön létre, ha az önkormányzatok a projektet sajátjuknak tekintik, és a regionális üzemeltető, a tarifák, a gyűjtés, a szállítás és az átrakás együtt készül el.
Ukrajna – Nataliia Rizak a rahói hulladéklerakót határon átnyúló tiszai kockázatként mutatta be. A hivatalosan 0,83 hektáros, mintegy 15 800 tonna hulladékot tartalmazó telep a Tisza partja és a vasút közé szorult; folyó felőli rézsűje körülbelül nyolc méter magas, műszaki szigetelése és csurgalékvíz-gyűjtése nincs. Bár 2004-ben papíron bezárták, alternatíva hiányában tovább nőtt: területe 2020-ra 1,19, 2021-re 1,27 hektárra bővült. Az uniós határtól mintegy 40 kilométerre fekvő telepet árvíz esetén kimosódás fenyegeti. A közösség évente 9–10 ezer tonna háztartási hulladékot termel; a regionális terv ezért egy évi 10 ezer tonnás rakhivi átrakó- és válogatóállomással, valamint a 48 kilométerre fekvő szolotvinói mechanikai-biológiai kezelővel és regionális lerakóval számol. Csak e legális útvonal megteremtése után kezdődhet meg a rekultiváció.
Montenegró – Veselin Šturanović, a FORS Montenegro ügyvezető igazgatója a kiinduló helyzet súlyosságát egyetlen adattal érzékeltette: 2024-ben a kezelt települési hulladék 91,6%-a lerakóba került, miközben az uniós cél 2035-re legfeljebb 10%. Az ország 65%-os újrafeldolgozási célt, négy regionális központot – Podgoricában, Nikšićben, Bijelo Poljéban és Barban –, mintegy 400 millió euró tervezett beruházást, valamint a nem megfelelő hulladéklerakó helyek 2030-ig történő bezárását és helyreállítását irányozta elő. Šturanović ugyanakkor arra figyelmeztetett, hogy a regionális központ önmagában csak drága épület, ha nincs mögötte elkülönített gyűjtés, átrakás és logisztika, költségfedező tarifa, díjbeszedés, szakember, adat és másodnyersanyag-piac. A nemzeti célok az önkormányzatokban válnak valósággá: ott kell húsz éven át működtetni és karbantartani a rendszert, finanszírozni az energiát, az üzemanyagot és a személyzetet, valamint megőrizni a lakosság bizalmát.
A magyarországi helyzet
A magyar szekció a délelőtti nemzetközi gondolatokat a hazai gyakorlatra vetítette le. Uhri László, az Élő Környezetért Felelős Minisztérium vezető főtanácsosa rámutatott, hogy 2024-ben Magyarországon fejenként 414 kilogramm települési hulladék keletkezett, szemben az 517 kilogrammos uniós átlaggal, a hazai kezelési szerkezet azonban kedvezőtlen: a települési hulladék 53,2%-a lerakóba került, 33,6%-át anyagában hasznosították, 13,2%-át pedig energetikailag hasznosították. A lerakási arány 2019 és 2024 között minden évben 50% felett maradt, miközben az uniós cél 2035-re legfeljebb 10%; feltételes halasztás esetén 2035-ben 25%, 2040-ben pedig 10% a határ. Uhri szerint a fordulathoz nem elegendő egyetlen beavatkozás: megelőzésre és ökodizájnra, tisztább elkülönített gyűjtésre, korszerű válogató- és újrafeldolgozó kapacitásokra, működő másodnyersanyag-piacra, valamint az újrafeldolgozásra alkalmatlan éghető maradék energetikai hasznosítására egyaránt szükség van. Az eredményeket egységes számítási alapon, a tényleges újrafeldolgozás és lerakás nyomon követésével kell mérni.
Dr. Bartus Adrienn, az Országos Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Hulladékgazdálkodási Főosztály főosztályvezetője a lerakási járulék ellenőrzésének és a céltartalék-képzésnek a gyakorlati tapasztalatait ismertette. A negyedévente fizetendő járulék egységára 6000 forint tonnánként, éves központosított bevétele mintegy 15,5 milliárd forint; jelenleg 89 lerakótelep és 61 üzemeltető társaság tartozik a rendszer hatálya alá. A hatóság az elektronikus nyilvántartásokat a bevallásokkal és a kamerafelvételekkel veti össze, az ellenőrzések közel 70%-ában pedig jogsértést állapít meg; az adatszolgáltatások csaknem negyedét utólag önellenőrzés és pótlólagos befizetés követi. A leggyakoribb problémák a mérlegelés elmulasztása vagy megkerülése, a hulladék típusának, mennyiségének vagy kezelési kódjának valótlan rögzítése, valamint a hiányos kamerarendszer. Ezért 2023-tól folyamatos, napi 24 órás megfigyelés szükséges, amelyből egyértelműen megállapítható a szállítmány tényleges elhelyezési helye; a felvételeket 60 napig kell tárolni. Az előadás másik hangsúlya a céltartalék volt, amelynek a rekultiváció, az utógondozás és az esetleges környezeti károk jövőbeli költségeit kell fedeznie.
Piskolczi Miklós, az A.K.S.D. Városgazdálkodási Kft. koordinációs és beruházási igazgatója üzemeltetői oldalról hangsúlyozta, hogy a települési hulladék előkezelése után megmaradó anyag jelentős része továbbra is a lerakón végzi. A debreceni példa jól mutatja a biztonságos végső elhelyezés tartós kapacitásigényét: az 1993 óta több ütemben fejlesztett, jelenleg 18,97 hektáros depónia teljes kiépített kapacitása 3 860 828 m³, a 2025 végéig elhelyezett hulladék tömege pedig meghaladta az 5,25 millió tonnát. A B3 alkategóriájú lerakó szerepe ezért nem szűkíthető le a vegyes települési hulladékra: előkezelt szennyvíziszapot és más, jelenleg nem hasznosítható, nem veszélyes maradékokat is ellenőrzött körülmények között fogad.
A szekció egyik üzenete ezért az volt, hogy a lerakó a belátható jövőben is nélkülözhetetlen marad. A feladat nem a lerakók megszüntetése, hanem az, hogy csak a máshol nem kezelhető maradék kerüljön oda. Piskolczi Miklós szavaival: „a modern lerakó nem a hulladékgazdálkodás kudarca, hanem a körforgásos gazdaság biztonságos végpontja”.
Runtág Tivadar, a MOHU MOL Zrt. stratégiai és fenntarthatósági igazgatója arra figyelmeztetett, hogy a működő lerakók jelentős része a telítettség küszöbén áll, miközben a lerakás csak mérsékelten csökken. A fenntartható lerakó a hulladékhierarchia legalján áll, mégis nélkülözhetetlen: elegendő, megfelelően elhelyezkedő, környezeti és gazdasági szempontból hosszú távon működtethető kapacitásra van szükség. Biztonságát az átvétel ellenőrzése, az előkezelés, a szabályos lerakás, a tömörítés és takarás, a csurgalékvíz- és depóniagáz-kezelés, valamint a rekultiváció és a folyamatos monitoring együtt adja. Mindez jelentős beruházást és hosszú távú kiszámíthatóságot igényel; ezért a lerakási díjaknak és a céltartaléknak a bezárás utáni 30–50 éves utógondozást is előre kell finanszírozniuk.
Ferenczi Attila Maxim, a Reco Waste Management Kft. alapítója arra hívta fel a figyelmet, hogy a kommunális hulladék díjak 2012 óta változatlanok, így a hulladéktermelőknek ma az az olcsóbb, ha mindent a kommunális hulladékba dobnak. De jól célzott beavatkozásokkal a hulladék jelentős része eltéríthető a lerakástól. Ferenczi szemléltette, hogy a létesítményszintű hulladékauditokkal több ügyfelénél is úgy csökkent a lerakásra küldött mennyiség, hogy közben az ügyfelek pénzt is megtakarítottak.
Höflinger Norbert, a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége Környezetvédelmi és Hulladékgazdálkodási Szekciójának elnöke „gépeltérítést” sürgetett: az elektronikai hulladékot még a lerakók kapuja előtt korszerű bontó- és feldolgozóüzemek felé kell irányítani. Magyarországon 2022-ben 94 ezer tonna, fejenként 9,8 kilogramm e-hulladékot gyűjtöttek be, szemben a 11,2 kilogrammos uniós átlaggal; a begyűjtött mennyiség 79,3%-át hasznosították újra. Hazai mérés hiányában külföldi vizsgálatok alapján a vegyes hulladék 0,3–1%-a lehet elektronikai hulladék, ami a mintegy 2,7 millió tonnás magyar vegyeshulladék-áramban évente hozzávetőleg 8–27 ezer tonna elvesző anyagot jelenthet. Ezek az eszközök nehézfémeket és brómozott égésgátlókat juttathatnak a csurgalékvízbe, lítiumion-akkumulátoraik pedig nehezen oltható tüzeket okozhatnak, miközben értékes neodímiumot, diszpróziumot, tantált, kobaltot, aranyat és palládiumot tartalmaznak. A VOSZ ezért a postai, kiskereskedelmi és irodai visszavételi pontok radikális bővítését, erősebb oktatást és ellenőrzést, valamint célzott kutatás-fejlesztési és ipari programokat javasolt.
Nemzetközi jelenlét és délkelet-európai kitekintés
A konferencia egyik legnagyobb értéke a nemzetközi jelenlét volt. Kiemelkedő, hogy egy budapesti rendezvényen ilyen sok külföldi előadó szólalt meg. A délutáni nemzetközi szekció programja Horvátország, Románia, Észak-Macedónia, Ukrajna és Montenegró helyzetéről is beszámolót adott. Ez ritka alkalmat teremtett arra, hogy a hazai hulladékgazdálkodási szakma ne csak a gyakran emlegetett nyugat- és észak-európai mintákhoz, hanem a hozzánk hasonló helyzetű délkelet-európai országokhoz is mérje magát. Aleksandra Vučić Anić szerint a térség országai rendszeresen Dániára vagy Hollandiára tekintenek példaként, de az ő rendszereiket nem lehet egyszerűen átvenni, s ott a lakosra vetített hulladéktermelés is jóval magasabb. A régiós példák azt mutatták, hogy a hivatalos hasznosítási adatok mögött sokszor működési nehézségek, adathiányok és a szankciók elkerülése húzódnak meg. Konklúzióként a konferencia átfogó képet adott arról, hol tart Magyarország és a délkelet-európai térség a lerakás visszaszorításában, és milyen eszközök állnak rendelkezésre a 2035-ös uniós cél eléréséhez. A cím kérdésére adott szakmai válasz egységesnek mondható, hosszú távon a lerakásnak valóban végső megoldássá kell válnia, a belátható jövőben azonban a korszerű, műszakilag megfelelő lerakó a rendszer nélkülözhetetlen eleme marad. A kezelési maradékok, a máshol nem hasznosítható hulladékok és a régiók eltérő kiindulópontjai miatt a figyelem a lerakók megszüntetéséről a lerakók szerepének újragondolására helyeződött át.
A konferencia négy fontos szakmai üzenetet fogalmazott meg:
Szabályozás: a készülő uniós BREF szigorúbb műszaki és utógondozási követelményeket hoz. Az EPR-rendszereknek pedig valódi, átlátható működésre van szükségük ahhoz, hogy eltérítsék a hulladékot a lerakóktól.
Gazdasági ösztönzés: a lerakási adó, a mennyiségarányos díjazás és a valós költségeket tükröző díjak nélkülözhetetlenek a fenntartható üzemeltetéshez és a környezetvédelmi sztenderdek tartásához.
Technológia: a mérés, adatkezelés digitalizálása, a folyamatos monitoring, a korszerű lezárási megoldások és a biohulladék elkülönített kezelése is költséget jelent, de nem elkerülhető.
Finanszírozás és a tervezés: a lerakók lezárása és utógondozása évtizedekre szóló kötelezettség, amihez nélkülözhetetlen a kiszámítható szabályozás, a megfelelő céltartalék képzése és a jól előkészített projektek.
A dialógus folytatódik, a KSZGYSZ képviseli Magyarországot a novemberi ISWA kongresszuson előadóként és aktív résztvevőként, a régiós szakértők pedig december 6-9 között találkoznak Zágrábban, ahol a szabálysértések és az illegális hulladékkereskedelem lesz a fő téma.
